Confessions of a middle child

Emberek, amit most a piszkos kis kezetekben fogtok, az nem más, mint egy kiáltvány, egy hosszú vallomás, amely direkt az olyanoknak íródott, akik félreértik a középső gyerekeket és nem hagyják őket kibontakozni. Igen, amikor valaki egy buzgómócsing, szuperszőrös nővér és egy ellenállhatatlanul cuki és imádnivaló kisöccs közé születik, akkor nem sok esélye van bevágódni, ugye? Sosem úgy gondoltam magamra, mint középső gyerekre. Tehetséges számítógépes hecker? Pipa. Divatdiktátor? Pláne pipa. Az osztály legügyesebb kavarógépe? Triplapipa! De aztán valami történt. Kicsit zűrösek lettek a dolgok. Csináltam valamit, amit nem kellett volna. Valami elég rosszat. Olyat, amiért kirúgják az embert a suliból, aztán pedig még dilidokihoz is elküldik. Először azt gondoltam, hogy Dr. Scales csak egy megfáradt idős ember, akinek sok komoly gondot okoz a hajkorpa. De tudjátok, mi történt? Nyár végére egy vadiúj csaj lett belőlem. Az utolsó beszélgetésünk alkalmával, egy nappal azelőtt, hogy elkezdhettem volna a sulit az új helyen, adott egy feladatot: keressem meg azt a lányt, akit a suliban a legtöbben bántanak, akinek a legkevesebb barátja van, akin mindenki röhög és olyan magányos, mint senki más. És aztán legyek a barátja. Csak lestem: ezt most tényleg komolyan gondolja?!